Hajnal Anna költő (1907. Gyepüfüzes – 1977. Budapest) József Attila-díjas (1966), Hajnal Gábor (1912-1987) költő nővére, Keszi Imre (1910-1974) felesége. A Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolják. Hajnal Anna gyermekkorát Gyepüfüzesen (Kohfidisch) töltötte, e táj erdői, rétjei, patakjai, minduntalan feltűnnek költészetében. A szülőföld szeretete, a vágyakozás Gyepüfüzes után élete végéig megjelenik költeményeiben:
Utószó
(részlet)
Füzesem! Csáderem!
Gyermekkorom tája,
vállam hó borítja! Teled
havazása.
A Csáder nagy válla, türelmes
vállamban,
A Csáder ereje feszül meg államban…
Füzes
(részlet)
Nagy lábas a tűzön, a reggeli tej
habja mint duzzadt vitorla
forr, csattog, kibomlik, a reggeli nap
szőke fényében izzik a konyha:
a lábasok alján a rézkarikák,
a rásült aranyvörös habkarimák.
A tejszag, e hajnali szőke világ ma szívemet újra befonta.
Mert édes a reggel, tejködből a nap
pirosan száll ablakomba,
kinézek a gyermekkor víg ablakán,
köröttem a szőke konyha:
a szagok, a fények, a régi beszéd,
a sustorgást hallom, a lángok neszét,
szoknyák suhogását, a régi cseléd
hallom, hogy önti a bögrékbe szét
csorduló csurgással a tejecskét,
ahogy hajdanában naponta
adta a nagycsőrű, rézfülü kanta.
Fél évvel halála előtt is így verselt a Gyepüfüzesi rétek című versében:
Füzesi rét, selyem szél, selyem fű,
zizizűü, zizeg sír utánam a fű. —
jaj Anna, kis Anna, szíved ugye hű?
mindig oda sírok, szívem keserű.
created with
WordPress Website Builder .